Oposszum

Az a baj a mangákkal, hogy nagyon hosszúak. Persze pont ez a vonzerejük, a sorozatjelleg. Az, hogy jó sokáig lehet számítani az élvezetre, az izgalomra. Csakhogy egy mangaszéria addig tart, ameddig a kiadó érdemesnek tartja a folytatásra vagy a szerzők be nem sokalnak, tehát addig húzzák-halasztják a befejezést, amíg csak lehet. Az eredetileg rohamtempóban, akár heti 20 oldalas adagokban is készülő epizódoknál óhatatlanul előfordul, hogy az ihlet nem áll a helyzet magaslatán, és amolyan kitöltő jellege lesz egyik-másik résznek. Sajnos, ez az átok most egyszerre érte el két, egyébként a legjobbak közé tartozó sorozat legújabb magyar nyelvű kötetét.

Ha Ridley Scott felkavaróan hátborzongató filmjének (Alien, vagy a Nyolcadik utas a halál) sosem születik folytatása, a mozibeli idegen méltán pályázhatna minden idők legijesztőbb képzelt karakterének a címére. Bármennyire hatásvadász eszközökkel operált is ugyan, az Alien brutálisan döbbentette rá az emberiség ilyesmivel foglalkozó részét, hogy végső soron bizony ki van szolgáltatva egy még életképesebb faj valószínűtlen, de nem elképzelhetetlen felbukkanásának. Ahogy Spielberg cápája, Scott idegen lénye is konkrét formába önti állandó, diffúz szorongásunkat, nevén nevezi a félelmet, lecsupaszítja kiszolgáltatottságunkat. Csak az eltökéltség és a véletlen segít ideig-óráig megúszni a harmadik típusú találkozást végzetünkkel, majd visszatuszkolni tudatalatti száműzetésébe a lappangó rettegést az elkerülhetetlentől.

Rá kell kapcsolni, hiszen már a 99. számnál tart a Kretén, és jó lenne végigmenni az évjáratokon, mielőtt beköszönt a 100.... Lássuk hát 2001-et.
 

Hát ezt is megértük - ma délben megnyílt ötünk közös vállalkozása, a januárban elbúcsúzott Eduárd képregénybolt pótlására létrehozott Komikon képregénybolt. A Fumax, a Képes Kiadó, a Nero Blanco Comix, a Roham és a Vad Virágok könyvműhely összefogott, hogy újra legyen egy olyan hely, ahol egészen biztosan lehet kapni valamennyi magyar nyelvű képregénykötetet. A hely Budapest hetedik kerületében, a Wesselényi utca 12 alatt - szó szerint, ugyanis régi partnerünk, a Holdfény Fantasy Team üzletének az alsó szintjén (pince, alagsor, szuterén, mínusz egyedik emelet) rendezkedtünk be.

Már csak hármat kell aludni, és megint itt a képregénybörze. Bár évek óta van fesztivál, Hungarocomix és Animecon, a magyar képregényes keménymag számára a börze az év eseménye, mármint a tavaszi az első félévé, az őszi a második félévé. Hogy mi különbözteti meg a börzét az összes többi képregényes rendezvénytől? Hát, először is az, hogy ide mindenki vásárolni jön, magunk között vagyunk, nem esnek be véletlen bámészkodók, szökőévenként egyetlen Pókembert olvasók és egyéb outsiderek. Meg aztán ez az az alkalom, ahol nem csak venni, hanem eladni is lehet, potom 300 plusz pénzért saját asztalt (de legalábbis zsámolyt) kap mindenki, és ha a megunt füzetekből összejött a legújabb TPB ára, a tornateremből máris a folyosó felé veheti az irányt.

A Kretén mindig is humormagazinként határozta meg magát, nem képregénymagazinként. Ennek ellenére szomorúan konstatáljuk visszatekintve a 2000-ik évre, hogy az 1999-es negatív rekord után még kevesebb teret kaptak a képregények, és annak is csak egy harmadát tették ki az új magyar alkotások, alig több mint 40oldalt.

Emilie Autumn valóságos csodagyerek volt. Négyévesen kezdett hegedülni, első koncertjét tízévesen adta, visszaemlékezései szerint totálisan le is bénult a közönségtől, csak a tanára segítette át a krónikus lámpalázon. Ezt enyhén exhibicionista videóit elnézegetve nehéz róla elképzelni – túltette magát rajta.

2007 egyik legváratlanabb üde színfoltja volt az akkor még csak alakulgató magyarországi manga-palettán Ishiyama Kei kötete, a Grimm-mesék. A Németországban élő japán szerzőnő már-már szemtelenül friss tekintetet vetett az európai meseirodalom klasszikusaira, és bátor, de az eredetik iránti tiszteletet sem nélkülöző átiratokat készített Piroskáról és a farkasról, Jancsiról és Juliskáról, meg olyan, nálunk kevésbé ismert figurákról, mint Raponc. A nagy sikerre való tekintettel előbb németül, majd idén magyarul is világot látott a folytatás, a főbb szerepekben Hófehérkével és a hét törpével, Csizmás Kandúrral és a békakirállyal.

A Death Note harmadik kötetéről azt írtam, hogy kezd túl sok lenni benne a csavar, kevesebb az igazán meglepő fordulat. Megállapítottam továbbá, hogy egyre több az üresjárat, akár két kötetbe be lehetett volna sűríteni az első hármat. Azóta megjelent újabb két rész, és egy óvatlan kölcsönadás és elhúzódó visszakaparintás miatt most egyszerre sikerült elolvasnom őket. A helyzet bonyolódik, ahogy a véleményem is.

Miután a tavaszi Sakuraconon a Nero Blanco Comix standjához szögeződtem, a múlt hétvégi nyárit sétálósra vettem. Szombaton és vasárnap is csak pár órát tudtam kint tölteni a Petőfi Csarnokban, de legalább bőven tudtam beszélgetni kiadótársakkal, szervezőkkel, rajzolókkal, egyéb ismerősökkel. Különösen érdekelt a hagyományos rajzverseny, annak is a szerintem legizgalmasabb száma, az ún. "helybenrajzolós".

Tudom, én tehetek róla. Nem néztem utána, és gyanútlanul levettem a polcról az egyetlen Bródy Sándor-kötetünket. Krónikus műveltségi hiányosságomat pótolandó a magyar irodalom klasszikusaink a területén.

Bár a Kretén 1999-ben is felszálló ágban volt, magyar képregények tekintetében elég jelentős volt a visszaesés ebben az évben – márpedig minket most csak azok érdekelnek. Korábban mindig 80 fölötti vagy körüli oldalszámot kaptak magyar alkotók, ám 1999-ben alig jutott nekik több ötvennél. De azért voltak ebben is gyöngyszemek.

A nyári Animeconra megjelent újdonságok közül elsőként a Sámánharcost vettem szemügyre, elvégre a többi kötet már futó sorozatok folytatása. A Sámánharcos (eredeti címén Dan Gu, angolul Shaman Warrior) magyarországi bevezetésére a Delta Vision vállalkozott, és ezzel harmadikként csatlakozott a koreai képregényekkel, másnéven manhwákkal is foglalkozó kiadók sorához.

Kétségtelen, hogy magyar irodalomban vannak hiányosságaim. Még a kötelezőkből sem olvastam el mindent annak idején. Némi mentség talán, hogy angol-francia szakos voltam, nem magyaros, így hát összességében csak összejött az illendő szépirodalmi dózis. Most mégis megfogadtam, hogy igyekszem bepótolni, amit csak lehet. Kezdtem ezt Ambrus Zoltán egy novelláskötetével - de az valójában nem ér, mert tőle kivételesen már vagy 25 éve olvastam egy remek regényt (A tóparti gyilkosság), nem csoda, hogy ez is tetszett. Krúdyról ellenben rengeteget hallottam, aztán valahogy mindig kimaradt az életemből. Az már abszolút a véletlen műve, hogy a közeljövőben színre kerülő Boldogult úrfikoromban-t vettem le a polcról.

Ha azt mondjuk, francia képregény, egészen biztosan egy szép, színes, nagyméretű, keménytáblás kötet képe jelenik meg a szemünk előtt. Nem véletlenül: Franciaországban becsülik meg a legjobban az egész világon a „kilencedik művészeti ágat” és alkotóit. Bár ezek az albumok nem kifejezetten olcsók, népszerűségük mégis töretlen. Ráadásul egy felmérés szerint a franciák közül még többen ajándékoznak képregényt, mint ahányan saját használatra vásárolnak. De nem mindig volt ez így. Az 1960-as évek közepén bekövetkezett áttörés előtt csak a legnagyobb kedvencek jelenhettek meg ilyen „luxuskivitelben”, a többi sorozatnak maradt a gyengébb (bár a kortárs amerikai comic bookoknál sokkal jobb) minőségű papíron való megjelenés. Hetilapokban, ha az ifjúsághoz szóltak, napilapokban, ha a legszélesebb nagyközönséghez.